Ráckeresztúr
A 12. századi időszakban szaporodtak el a földbe ásott házak, felmenő fallal. Minden házhoz tartozott egy külső kemence is.
A település kialakulás még be sem fejeződött, amikor az országot a tatárok megtámadták, és feldúlták. Az 1240-es években a lakosság nagy része elpusztult, a kialakult életterek lerombolódtak.
A Dunántúl keleti része (Ráckeresztúr körzete is) tatár uralom alá került. Erre az időszakra tehető, hogy az egész országban befejeződött a települések, falvak kialakulása, s vele együtt Szent István szervezése nyomán az ország vármegyékre történő felosztása.
1242 tavaszán a tatárok elhagyták a romokban heverő országot. Az újjáéledés nyomban megindult, bár megyénk már a középkorban is ritkább lakosságú terület volt.
Fejér megye újkori térképe a török uralom következménye. A középkori virágzó vidék a török alatti pusztulásának a mértéke, ha csak számbelileg nézzük is, óriási. A vidék elvadulásán kívül a 150 éves török uralom alatt a lakosság is igen megritkult, bár kipusztulásról általánosságban nem beszélhetünk, hiszen az 1806-ban összeírt helységek, bár nyomorúságos módon, de léteztek a török uralom alatt is. A 17. század első harmadában kezdődött meg a rácok betelepülése Fejér megyébe. A rácok főleg a Duna melléki elhagyott, egypár évtizeddel azelőtt még magyar falvakat szállták meg. A rácok többsége földművelő foglalkozást űzött, s ez állandó letelepedést igényelt. Erre az időszakra tehető falunk nevének megváltozása, a régi Keresztúrból ekkor lett Ráckeresztúr.
Ráckeresztúr község múltja felől érdeklődve kiderült, Kapitány Gyula esperes plébános adatai szerint Heister generális örököseitől vette meg a birtoktestet báró Fleismann Anselm 1717-ben. Ő építette a templomot, amit a bejárat feletti címerrajz is megörökített, majd 1727-1730 között Cziráky gróf tulajdonába ment át.
A II. József kori összeírás megyénkben is fontos forrásanyaga a helytörténeti kutatásoknak. E felmérés szerint „Ráckeresztúr” falunak 91 lakóháza volt. Keresztény családok 128-an voltak. Papi rendből való 1 fő, és mesteremberek 5 fő, parasztok 28 fő, házi és kerti zsellérek 119 fő, stb. A község 1830. évi népessége 1316 fő, ez 1900-ra 1846-ra változott. A település belterülete is többször bővült az évek során. Az újabb házhelyek kimérésével a lakóházak száma is növekedett.
A II. világháború jelentős károkat okozott a községben. 20 lakóház teljesen lakhatatlanná vált, 50 ház pedig kisebb-nagyobb javításokkal használhatóvá tehető volt. 370 lakóépület volt teljesen használható.
1950. október 22-én volt Ráckeresztúron az első helyi Tanácstestület választása. Az első Tanácstestület 39 tagból állt, 1990. szeptember 30-ig működött. Ekkor voltak községünkben a jelenkori első helyhatósági választások.
A demokratikus átalakulások során községünk fokozatos fejlődésen megy keresztül. Állami, helyi, és vállalkozói segítséggel fejlődik az infrastruktúra, egyre több üzlet nyílik, és szép családi házak épülnek a faluban. A jövő, a fejlődés jelenleg biztosított.
Ráckeresztúr krónikája
Fejér megye észak-keleti részén, a Szent László-patak bal partján – ami a Vértesben ered, és Adonynál torkollik a Dunába – alakult ki szeretett kis településünk.
A Duna közelsége, sík területének mivolta nagy átjárhatóságra nyújtott alkalmat. Erre utalnak avar, kelta edénymaradványok, a római kor kő-híd, s hogy a honfoglaló magyarok feltételezett felvonulási útja volt. Tatár hordák dúlták, török hadak „látogatták”. A II. világháborúban német-orosz hadszíntér volt több alkalommal.
Régen Keresztúrnak hívták. Egyes feltételezésekre, valamint amatőr kutatásokra alapozva, a pogány lázadások leverése, a kereszt, a kereszténység megvédése ebben a térségben is, mint az ország egyéb területein, a kereszt lett az uralkodó.
KERESZT az ÚR = KERESZTÚR
Legelső írásos nyomát a településnek egy Nagy Lajos korabeli 1347. évi földi káptalan által végzett határjárási okmányban találhatjuk. Filiaként említi ugyanez az ősi okmány Ráczszentmiklós, és Szentlászló ősi származását.
1629 táján a falu környékére letelepedett rácoktól kapta végleges nevét Ráczkeresztúr, mára Ráckeresztúr.
A török idő után Gr. Cziráky József 1734-ben Tárnok Filiája plébániáját. Ekkor már áll a szent Kereszt tiszteletére emelt templom. Gr. Fleismann Anselm 1725 körül a templomot felépíti, de 1744-ben még nincs felszentelve. Az építés jórészt Agády Ádám veszprémi püspöknek járó tizedből történt, melyről a főpásztor lemondott az építés javára. A hívek robottal segítettek. A falu a 18. század közepén Szüts Péter és Pál református birtokosok kezébe került, így a tornyot 1748-ban megint a hívek építették föl, sőt kórussal, sekrestyével ellátott templomról is ők gondoskodtak. 1757-ben tűzvész ütött ki, a torony leégett. Rendbehozatala nem ment gyorsan, mert az 1756. évi kanonoki vizit megjegyzi, hogy az egyház még mindig építkezés alatt áll. Kórusa fából van, tornya ép, csúcsán kereszttel. A későbbi források írják, „visitek” alkalmával (1778-1796) Koller Ignácz veszprémi püspök költségén 1765-ben kialakították a szentélyt. Megépült a kórus, és a templom boltozata. A munkák kihúzódtak 1769-ig. A ráckeresztúri egyháznak védnöke és patrónusa, gondozója maga az új székesfehérvári püspök lett, aki a neki járó tized felét felajánlotta a templom jó karbantartására. 1827-ben a templom padlóját alkalmi lapokkal burkolták. 1834-ben új tetőt, 1835-ben pedig új tornyot kapott. Új födelet, új haranglábat Bendák Pál végrendelete hagyományából, toronyórát épített. 1868 körül dühöngő szélvihar pusztítja a tornyot. 1911-ben az Országos Műemlék jegyzéke a helyreállításról ír, ami az Országos Műemlék Bizottság tervei szerint készült. A templom külső-belső restaurálása 1934-ben az Ercsi Cukorgyár és az egyházközség költségén történik. Belső festés, vakolás 1952-ben, a freskók és a nagyharang Németh atya idejében lettek készen, ennek szentelése vallási és falusi ünnep volt egyaránt. Paksi Sándorné (Baba tanár néni) volt a harang keresztanyja.
A templom felépítése után nem sokára, a 18. század közepe táján a faluban kápolna is épült. Dancs János helyi lakos költségére és Nepomuki Szent János tiszteletére 1753-ban. Az 1818. évi kanonoki vizit értesít, hogy Hogunnai Horváth Zsigmond alsó-Szentmiklósi házi kápolnája megszűnt, az uraság elköltözött.
A Szentháromság-szobor, ahol a mai kőszobor áll, 1818-ban keményfából faragott szobor volt. Szentlászló (Zenthlászlo) középkori település (1407-ből) Fejérvármegyei történetíró Károly János szerint itt egykor templom állott. A monda szerint a tatárok dúlták fel ezt a települést, lakóit megölték, és lerombolták a templomot.
Az emlékhely általunk gondozva és mégis méltatlanul árván tekint jövőnkre. Nem eléggé méltányos a sorsa a római kori kőhídnak sem.
„A múltba visszatekintve csak szilánkokat találunk a jelenhez képest.”
Hagyományok, népszokások, mesterségek
Tudvalevő, hogy egy-egy település lehetséges kialakulásánál a megélhetés, a közlekedés igen nagy szerepet játszott régmúlt időben, éppen úgy, mint napjainkban is. A Duna, illetve annak közelsége meghatározó volt. A kialakult földbirtokok nagysága, személyi kötődése befolyásolta a település fejlődését. Keresztúrnak lakói a mindenkori földesúr munkásaiból tevődött össze. Mivel mindenkor a földművelés, a növénytermesztés, és állattartás volt a fő motiváció, a sík terület adta lehetőség, ezért ez irányba történt a fejlődés, a populáció alakulása. A mezőföld széle, ez a kis sík terület, ahol kis falunk is fekszik, kedvezett a növénytermelésnek. Ezért széles körű növénykultúra honosodott meg. Így a kukorica, a szotyola (napraforgó), búza, árpa, dinnye, cukorrépa, krumpli (burgonya). Érdekes, a rozs nem volt túl elterjedt mifelénk. Az állattartáshoz szükséges szálastakarmányok közül a here (lóhere), bükköny, sűrű-kukorica vált honossá. (A sűrű-kukorica olyan volt, hogy a kukoricát igen sűrű távolságba vetették, így nem tudott teljes nagyságban kifejlődni, és csak egyik-másik hozott csövet, termést. Hasonlított a jól megtermett fattyúhoz. A fattyú a termése miatt vetett kukorica oldalhajtása. Kettőt, de néha többet is szokott hozni. A család apraja-nagyjának fattyúzni kellett, amikor itt volt az ideje.) A tehenek, borgyuk (borjak) kedvenc eledele volt a fattyú. A kecskéket, birkákat azért nem említem, mert nem volt jellemző a tartása a faluban. Az első és legfontosabb állata a ló volt. A ló a parasztember segítő munkatársa, a család kenyéradó eszköze volt. ezekkel szántotta, vetette, művelte kisebb-nagyobb földjét a megélhetésért, vagy másét bérért. A parasztember gazdasági felszereléséhez tartozott a lovas kocsi (szekér), de csak kevés embernek volt stráfkocsija (gumikerekű,hasonló a traktor vagy az autó vontatta pótkocsihoz) a faluban. Ha a lovas kocsi részeit sorolom, gondolatban felvonulnak azok az aranykezű mesteremberek, akik ennek egyes darabjait úgy készítették, hogy tudásuk legjavát és szívük egy darabját adták munkájukba. Nevük volt a garancia. A parasztembernek gyakorlatilag érteni kellett egy kicsit mindenhez. A határba ha kiment magára volt utalva. Lehet, hogy egész nap senkivel sem találkozott. A ló lábán, ha meglazult a patkó, vissza kellett verni azt. Ha a kocsikerék a sok munkában eltört, akkor csúsztatva haza kellett hozni azt is. Megzsírozni a kocsitengőt (tengelyt), megreszelni a kapát, az ekevasat. A kocsirudat általában mindenki maga választotta ki, faragta, esetleg faragtatta meg. A ló szemén, ha hályog keletkezett, a porrá tört cukrot, vagy üveget fújta a gazda a ló szemébe. A bognár volt, aki a kocsikereket, kocsioldalt, saroglyát és egyéb famunkát elkészítette. Egy kerék elkészítése külön tudomány volt. Mértani pontossággal kellett megszerkeszteni, ügyes kézzel megalkotni. A bognárok elismert mesteremberek voltak. A földeken megtermelt árut a környező nagyobb települések vásárolták fel. Érd, Budatétény, Pest volt az ellátandó célállomás. Lovas kocsikkal vitték az áruféleségeket a piacra. Érdre a topekán mentek (török szó: köves utat jelent). A dinnyetermelés még néhány éve is igen virágzó volt, de a közelmúltig igen nagy cukorrépa-termelő vidék volt a miénk. Az Ercsi Cukorgyár biztosította az ebből való megélhetést. Kevesen tudják elképzelni, mennyi munka, mennyi emberpróbáló fáradság, míg a cukorgyárig került a répa. A répaszedés, kupacba dobálás, majd koronázás. Koronával betakarták a kupacokat, védve a kiszáradástól, majd keskeny nyomtávú kisvasúttal szállították a cukorrépát Ercsibe, a gyárba.
A ponvádlikat (csilléket) lovakkal, később már motorral húzatták. Ilyen ponvádlikkal ment az ercsi polgári iskolába nagyon sok keresztúri kisdiák is. Ez persze már a múlt, de a mi emlékeink, életünk egy darabja, történelmünk része. Ez maga Ráckeresztúr. A falu hallgatag, csöndes, megfontolt, a munkájukat becsülettel, szorgalommal végző őseink neve a széles világ emberének talán nem is mondanak semmit. Mi azonban szívünkben, épületeinkben, hagyományainkban, szokásainkban, községünkben őrizzük, ápoljuk a múltat s jövendőt.
Ráckeresztúr ma a hozzá tartozó Szent Miklós, és László-pusztával együtt, közel 3200 fős község, kis- és középvállalkozói réteggel. A község iparűzésiadó-bevétele nem mondható jelentősnek. Megélhetést a földek és a környező települések ipari üzemei nyújtanak. Az évek során folyamatos a betelepülés a faluba. A születések száma nem kedvező, de a Pestről, Ercsiből, Százhalombattáról érkező betelepülőkkel, házat, telket vásárlókkal stabilnak mondható a népesség, nem érezhető fogyás. Az itt élők többsége szereti, tiszteli faluját, őrzi ápolja a múltat, építi a jövendőt.
